NYÁRI KONYHA – 2018

HAMAROSAN…

SZEPARÁLT TEREK – 2017

ArtColony 2017

 

A projekt középpontjában az a koncepció áll, hogy egy közel százéves vályogházat felújítsunk, majd egyedi funkcióval és küldetéssel, közösségi térként üzemeltessük. 

Erre vonatkozóan kérjük fel a művésztelepre meghívott alkotókat, hogy a falu lakosságával közösen inspirálódva készítsenek terveket, javaslatokat. A műhelymunkával egy időben egyedi műalkotásokat is várunk, melyeket a ház mai „romos” állapota szerinti hangulata, mint egyfajta „szeparált tér” inspirál.

SZEPARÁLT TEREK 2017, detail. Photo copyright: Marta Tkacsik

A téma ugyanúgy utal a jelen esetben egymástól független hatások alapján kialakult falu zártabb helyzetére, mint ahogy az emberi tevékenységből, akaratszerűen különválasztott, elszigetelt terek, helyszínek jelenségére. Ezek alapján a művészek számára érdekesek lehetnek a településen belül is más szeparált terek. Ezeknek funkciója (ha van), időtartama vagy kialakulásuk ok-okozati összefüggése. Milyen aktualitása vagy ideológiája van ezeknek a szeparált tereknek 2017-ben? Hol és miként jelennek meg ezek a terek akár intim (családi) akár nyilvános (köztéri) formákban? Más települések, országok hasonló jelenségével rokoníthatóak?

A munkamenet további célja lehet, hogy választ kapjon arra a feltevésre: mennyire lehet a 21. század elején egy élő faluban elkülönített jelenléte és tere a nemzetközi művésztelepnek?

Hogyan válhat ez a falu és a falusiak mindennapi életének részévé? Miként lehet egy fizikailag és tartalmilag szeparált közösségi alkotótér transzparens a helyben lakóknak? Vannak-e – és ha igen milyen – mechanizmusok és formák erre vonatkozóan? A szimpózium keretében ezekre további ötleteket és ajánlásokat várunk a résztvevő alkotóktól.

ÉLET.JELEK – 2016

Művésztelep – 2016

Tomas Piars (Pl)- Ceredi motívumok I. 2016. fotósorozat

Velünk élő – ebben az értelemben kortárs, de a helyi gyökerekből származó – ceredi élet jelei, motívumai, jelképei, szimbólumai. Ezek sajátos megjelenései, formáik és előfordulási helyszíneik.

A kísérlet további célja, hogy választ kapjon arra a feltevésre, mennyire lehet a 21. század elején meghonosítani egy élő faluban egy vizuális új díszítőelemet. Hogyan válhat ez a mindennapi élet részévé? Nyílnak e új  – és ha igen milyen –  megjelenési helyszínek és formái erre vonatkozóan? Ezekre további ötleteket és ajánlásokat várunk a résztvevő alkotóktól.

Galéria

1215 – CEREDI EMBER – 2015

Művésztelep – 2015

 

Ivana Sláviková (SK) 1215 – Corpus Chisti, 2015., fotósorozat

 

Egyre közelebb

Cerednek, az egyre fogyatkozó lélekszámú Nógrád megyei határfalunak nincsen különösebb specifikuma, ugyanakkor magában hordozza a „magyar vidék” összes jellegzetességét. Éppen ezért, az 1996-ban indult, egyéni kezdeményezésekből kinövő, a szlovák kapcsolatokat is erősítő és egyre szélesebb nemzetközi meghívásokon alapuló művésztelep figyelme a helyi közösségre, hagyományokra és termeszetesen Cered jelenére fokuszál.

Lilla von Puttkammer (D) 1215 – Ceredi ember, 2015. 200×130 cm tus, falfestmény

Ennek egyik fontos eleme a helyiekkel való aktív együttműködés. Nemcsak abban az értelemben, hogy a múlt század paraszti hagyományát már csak nyomokban őrző mindennapi élet benyomásait rögzítik a művészek, vagy inspirálódnak (az Európa nyugati országaiból jövők) a számukra egzotikusnak számító magyar vidéki életből, hanem mára már a falu mikrotársadalmának szerves részévé váltak az egy-egy nyári időszakban megvalósuló művészeti projektek és egyáltalán: a művésztelepi jelenlét. A helyiekkel való együttműködés a nemzetközi és a hazai színtéren is egyre inkább általánossá és meghatározóvá váló, részvételen alapuló művészeti gyakorlat formájában is megjelenik, mely gyakorlat a projektbe bevont személyek, csoportok aktív tevékenységén alapul. Ilyen Tomasz Piars Chromatic Relations elnevezésű projektje, aminek során a ceredi gyerekekkel különböző nemzetiségű és bőrszínű fiatalok arcképeit nyomtatták ki fekete-fehérben, helyezték az arcuk elé, majd a gyermekek ezeket egy nagy, sávszerű – méretében és formájában falra emlékeztető – papírra ragasztották fel és a szlovák–magyar szabad határnál, illetve a kukoricaföld szomszédságában állították fel.

A fekete-fehér felvételeken rögzített esemény – szándékoltan explicit politikai megfogalmazás nélkül – utal a kurrens geopolitikai és szociális problémákra, a belehelyezkedés és felelősségvállalás szükségességére. A ceredi művésztelep 20 éves fennállása óta hagyományosan a ceredi embert és a helyi szociokulturális jelenségeket állította középpontba. Ezúttal a művészek számára a kiindulópontot a ceredi lélekszám, az 1215-ös szám jelentette. Erre közvetlenül reflektál Magdalena Grzybowska és Marek Sienkiewicz Kártyák című munkája, amely fehér tetőcserepekre festett számokból áll (1215–2015), az efemer akcióban pedig a számok váltakoztak, és minden váltásnál csengőszó hallatszott, egyértelmű utalásként a falu lélekszámának csökkenésére. Stefan Krieger rajznaplójában a helyi emberek kerültek új, a politikai és a fogyasztás uralta világ középpontjába, míg Lilla von Puttkammer a művésztelepi műterem külső falára festett elhalványodó/eltűnő, uniformizált alakokat, melyek között néhol feltűnik a falusi asszonyok időtlen, arctalan, ugyanakkor személyességet hordozó figurája. 

Kollmann András (H) Ceredi emberek I., 2015, fotó

A fotó műfajában alkotó Krnács Ágota azokkal a ceredi lakosokkal készített kettős, illetve többes portrékat, akikkel a faluban való letelepedése óta kapcsolatba és jó viszonyba került. A szociofotó műfajának megfelelően a ceredieket otthonukban, jellemző háttér előtt örökítette meg – a művésztelep idei tematikájához szorosan kapcsolódva a lakosok körülbelüli „sorszáma” is fel van tüntetve. Az amszterdami Rosa Verhoeve a polgármester házában töltött időszakban a négy generáció együttélésének mindennapi életét rögzítette fotókon, Cristoph Eckelt pedig az utcán, fehér háttér előtt fotózta a ceredieket. Jozef Suchoža installációjában a mozgóképet, hangot (Kicsiny Balázs figuráihoz hasonló) arc nélküli, testetlen, izolált piros gyermekesőkabát-alak a légmozgásra finoman reagáló figurájával kapcsolja össze. A falakra egymással szemben vetített, lelassított found footage a Qatsi-trilógia egyik részének jelenetével és egy kilencvenes évekbeli videoklip interakcióba lép egymással. A falu egyik  közösségi terében berendezett installáció a művész által létrehozott zúgó-morajló zene fogja össze és vonja egyfajta vészterhes jelenértelmezésbe. A tér, a hang és az emberi jelenlét szét nem választható kapcsolatában gondolkodó Suchoža archetípusokkal, mítoszokkal kortárs problematikában, az ember belső kríziseinek viszonylatában foglalkozik (lásd például a 2013-ban szintén Cereden készült, majd 2014-ben a kassai zsinagógában továbbgondolt Personal Mosest), vagy a 2014-es Hiánygeneráció interaktív installációját). Ez a kétpólusú, spirituális gondolkodás határozza meg a kettős videoprojekciót is: a fehér, szexuális tárgyként bemutatott nők és az izzadt, koszos, kemény fizikai munkát végző, napbarnította testek ellentétét a piros esőkabátos alak és a saját komponálású morajló hang bizonytalanítja el. A videó, az objekt, a hang és a tér összekapcsolódó elemeivel a hely elszemélytelenedése, a figura kiüresedése valósul meg. Idézet, értelmezés, a létező és nem létező határvonalai, a tér mint a kollektív emlékezet tere – gender- és kolonizáció/kapitalizmuskritikának az alkotóelemei Jozef Suchoža munkájában. Számos projekt a falu különböző helyszínein, patakárokban, temetőben, elhagyott mosókonyhában valósult meg: Szemethy Orsi sírkövekre elhelyezett karikatúraszerű, a halál abszurditását hangsúlyozó rajzai vagy Albrecht Fersch land art alkotása a falun végigvonuló patakmeder betonfalán. 

Rosa Verhoeve (NL) Ezerszer, 2015, fotósorozat

A sárból, fűből tapasztott, a természeti változásoknak nem ellenálló efemer munkán férfiak és nők sora látható, olykor barlangrajzok naivitását tükrözve vagy éppen a willendorfi Vénusz alakjait megidézve. Szakralitás a fő témája Ivana Sláviková viaszlenyomatok ostyaként szájba helyezett önportréiból álló fotósorozatának, melyhez az elhagyott házakban talált viasztányérokat használt. Palik Eszter egy elhagyott mosókonyhában a camera obscurával kísérletezett: a ceredi utca fordított képe vetül a kis épület belsejében fellógatott vásznakra. Szaszák György drónnal készített egy filmet Ceredről és hanginstallációját a művésztelep udvarán álló diófára helyezte. A faluban különböző emberek és a harang hangját rögzítette, melyet az ágakra helyezett hangszórókon lehetett meghallgatni (torzítva) egy adóvevővel a fa környékének különböző pontjain. Hasonlóképp, a befogadó aktív közreműködésére, körbejárásra számítanak Ute Deutz és Vladimir Kovarik természetes (a faluban fellelhető) anyagokból készült szabadtéri szobrai. Sánta László és Kun Cecília alkotásain személyes, intim megközelítésben jelennek meg a ceredi táj és a ceredi ember. Ez a személyesség jellemzi Fürjesi Csaba Ceredi rokonság című sorozatát. A ceredi enteriőrök jellegzetes, hengerelt mintázatú falai a fő dekoratív elemei Fürjesi festményeinek, ahol a művész személyes ismerősei, helyiek, művésztelepi alkotók láthatók: generációk, emberek, korok kontinuitása és elválasztottsága egyidejűleg van jelen ezeken az alkotásokon. Több nézőpontúság, különböző tradíciók együttélése, a médiumok sokfélesége – ebben is rejlik a ceredi művésztelepen készült alkotások ereje és frissessége.

 

 

Lili Boros művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

 

Galéria

 

HIÁNYGENERÁCIÓ – 2014

Művésztelep – 2014

Ute Deutz (D) Hiány I. 2014.papír, fa, különböző méret

Cered. Bevallom meg kellett néznem a térképen, hol van. Egy kis falu a Szlovák határnál, néhány kilométerre Salgótarjántól. Buszra szálltam, s mint egy igazi turista, elindultam az ismeretlenbe. A pályaudvaron várt rám meghívóm, a házigazda, Fürjesi Csaba.  Autóval kanyarogtunk a békés, lankás hegyi úton, míg meg nem érkeztünk úti célunkhoz.

Kun Cecília (H) Cím nélkül I. 2014. 35x25cm, varrott vászon, fotó

Tényleg egy kis falu. Csendes, rendezett, talán három utcája van mindössze, s a végében, szinte észrevehetetlenül, a határt jelző tábla. A szembejövők, zömmel idős emberek, hangosan, udvariasan köszönnek, ahogy illik, és tudják, hogy a telephez tartozol, amit kérdésükkel meg is erősítenek: „Ugye a telepen tetszik lenni? A művésztelepen?” Mert idejövetelem célja, túl a szívélyes meghíváson az, hogy részese legyek egy majdnem húsz éve töretlenül működő művésztelep munkájának. A falu közepén hatalmas, árnyas fák tövében, a patak partján, három szomszédos porta fogadja a népes, különböző országokból meghívott művészeket. A központi épület a „telep” szíve, Kun Cili birodalma. 1996-ban festőművész férjével, Sánta Lászlóval és a fiatal, agilis, szintén festő Fürjesi Csabával álmodták meg ide ezt az idilli közösségi teret. Életre hívták és heroikus, küzdelmes munkával azóta is fenntartják. 1999-ben – milyen jó szám – már hat ország alkotóit láthatták vendégül. 2006-tól konkrét témák feldolgozását kérik a résztvevőktől. Ceredet állítják a megfigyelés középpontjába. A témák kifogyhatatlanok, önmagukért beszélnek.

Csak néhány közülük, a Vászon, a Fa, a Tiszta szoba, a Medve kultusz, a Használaton kívüli tárgyak, persze mindez a faluból, megannyi megfigyelésre adva lehetőséget.

Christoph Eckelt (D) – Hiánygeneráció II., 2014. 50x70cm, fotó

Idén a Hiánygeneráció a téma. Remek ötlet! Be kell járni a falut, szinte szociológusi szemmel felmérni és megismerni az itt élőket. Kik ők? Hányan vannak? Kik hiányoznak és miért? Hogyan él egymás mellett magyar és roma? Egyáltalán, hogyan élnek? Mit tesznek? Aztán mindezt megemésztve a válaszokat átfordítani a képzőművészet nyelvére, alkotásokat hozni létre. Izgalmas kihívás!

 Fürjesi Csaba (H) Hiánygeneráció, 2015. 150×180 cm, olaj, vászon

Fürjesi Csaba, a plein-air művészeti vezetője, méretes festményeken örökíti meg a falu családjait, tisztaszobájuk hengermintás tapétája előtt, mereven pózolva, statikus mozdulatlanságban. A képen szembenéző fiatalabbak már a hiánygeneráció tagjai. Ugyancsak helyi arcokat fest ikonosztázszerű egymás mellé sorolással, a lengyel Katarzyna Karpowicz, némi szakralitást adva így művének. A német Ute Deutz bejárva a falut, számba veszi az eladó házak sorát. Pontos másolatot készít róluk és a maketteket egy terepasztalon, szoboregyüttessé komponálja. A felismerés fájdalmas! A munka líraian interpretálja a jelenséget és a benne rejlő feszültség monumentalitást kölcsönöz a műnek.

 

Jozef Suchoza (Sk) Hiánygeneráció 2014. interaktív installáciü – részlet-

Palik Eszter, hogy a népes magyar résztvevőkből önkényesen kiemeljem, a telep szomszédságában lévő elhagyott, romos csirkeólat választja munkája otthonául. A misztikusan megvilágított tojásembriók a teremtés csodáját, a születést és annak felfoghatatlanságát, valamint a bennünk rejlő elmúlást szimbolizálják. Jozef Suchoža (Szlovákia) a szinte minden évben visszajáró művész installációja nemcsak méretei, de koncepciójának sokrétűsége okán is kiemelendő. Suchoza a művésztelep grafikai műtermét lakja be áttetsző figuráival. A lebegő vagy akasztott (?) kapucnis tömeg, itt-ott belülről megvilágítva, elsőként teatralitásával érinti meg a nézőt. De aztán továbbgondolásra ösztönöz. Kik ők? Anonim alakok. Itt vannak, de mégsem. Szembenézünk velük, de arctalanok. Üresek, de mozdulatainktól megmozdulnak. Sejtelmesen félelmetesek, vagy sem? Szépek? Nem is emberek. Vagy mégis? Értünk jöttek, hogy elvigyenek? Nem tudom. A hiányt kézzelfoghatóan érzem. Ilyen Cered. Egy békés Nógrád megyei falu, 1116 lakossal, egy művészteleppel, ahol 19 éve komoly „feltáró” munka folyik. Örülök, hogy belenézhettem.

 

Jerger Krisztina művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

 

Galéria

 

 

 

GARDENVÍZIÓ – 2013

Művésztelep – 2013

ivana-slaviova-hogyan-tanitsuk-a-csirket-a-muveszetre-iii-2013-himzett-tojas-baromfiudvar

Ivana Slaviova (SK) Hogyan tanítsuk meg a polgármester csirkéjét a művészetre? III. 2013. akció art, fotósorozat

Már megszokhattuk, hogy a ceredi művésztelep nyaranta megrendezett helyspecifikus, egyedi tematika köré szerveződő művészeti projektjei rendre lebilincselnek minket ötletességükkel, tartalmi gazdagságukkal. A 2013-ban tizennyolcadik alkalommal létrehívott művésztelep a korábbi hagyományokhoz híven (Ceredi vásznak, Tisztaszoba, Prototípia stb.), a piciny Nógrád megyei település elszigetelt, gazdag tradícióiból merít. A kert tematika persze első megközelítésben félrevezető lehet, hiszen könnyen asszociálhatunk a ház körüli veteményesre, vagy konyhakertekre. Esetleg a hegyi falucska szabályos rendszerbe telepített, puritán, de takaros kockaházainak színpompás, egyszerű falusi virágokkal beültetett idilli előkertjére, ahol pompázik az őszi rózsa, mályva, nárcisz, kertizsálya és lonc. img_9960Bódítják illatukkal a falu utcáin andalgó, a táj látványától egyébként is megigézett és kábult látogatót. A kert mítosza régtől fogva lebilincseli az európai embert. Fogalma mindig is  erőteljes metaforikus tartalmakkal bírt. Gondoljunk csak Szemiramisz függőkertjeinek évezredek óta megismételhetetlen csodájára, a középkori festészet hortus conclususaira, a keresztény művészet Paradicsom kertjeire, vagy Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje triptichonjára. A kert művészetét is nagy korszakokra osztották fel, jelezve ezzel is az európai kultúrában betöltött, meghatározó szerepét. A középkor végétől számítva, csakúgy, mint a művészettörténetnek, voltak saját stíluskorszakai. Az egyszerű, kronologikus felsorolás is érzékeltetheti a történelmi láncolatot. Kezdve a középkori fejedelmi vadaskertek megjelenésével, majd az itáliai reneszánsz és manierista kertek reprezentációjával, melyet felváltott a francia, majd az angolkert divatja, miután a távol kelet hatása következett, melyet a kínai, később a japánkert fémjelez.

A szemet gyönyörködtető, a pihenést, kikapcsolódást jelentő funkción túl, filozófiai értelemben a kertnek pontosan az átmenetiségében rejlik a varázsa. Abban, hogy a természet és a kultúra között helyezkedik el, így a kertben járó, pihenő ember nem kívül reked a látványon, mint egy festmény nézője, hanem éppen fordítva, belülről éli azt meg. Ahogy Herman Parret ezt olyan találóan megfogalmazta: „[a] kert paradoxonja objektív: a kert egyrészt a természet tökéletességét, másrészt az ember abszolút hatalmát jelenti a természet rendje felett”. Ezt a gondolatot tovább folytatva, a ceredi művésztelep alkotói a faluban számtalan formában megjelenő kerti formációk (szérűskert, gyümölcsös, virágos, veteményes, előkert stb.) mint alapanyag felett gyakorolhatták a művészet mindent átlényegítő hatalmát.

Branimir Ritonja (SLO) Gardenvision IV. 2013. photo

Branimir Ritonja (SLO) Gardenvízió IV. 2013. fotó

Ahogyan a felhívásban megfogalmazott kertnek mindig léteznek határai, mivel ez rendesen bekerített helyet jelöl, addig Cereden a művészi reflexióknak nem szabott gátat semmilyen megkötés. Az elvonatkoztatás szférájára utaló vízió szó nem véletlenül szerepel a telep mottójában. Így nem csodálhatjuk, hogy a meghívott művészek szabadon reflektáltak is a kert témára. Természetesen nem a falusiak évek alatt emberarcúvá érlelt, művelt kiskertjeit, hétköznapjaik megszokott életterét alakították át. Szinte mindenkinek csak kiindulópontot, ihlető forrást jelentett a meghirdetett tematika. A különböző országokból érkezett – így a kertről is különböző fogalmakkal rendelkező – alkotók számtalan módon gondolták újra a kert témát. Branimir Ritonja fotói a helyi gazdákat ábrázolják napi tevékenységük közben a pihenés pózában, a háztáji kertben.

 

A mezőgazdasági környezet rusztikus hátterében, klasszikus festményekre emlékeztető kompozíciójukkal, az előtérben nejlonkötényben pózoló gazdasszonyok, vagy a klottgatyában fényképezkedő gazda a humor mellett, finom iróniát is csempésznek a képekre.

Christoph Eckelt nosztalgikus, eltávolodást sugalló fotói a magányos, kontemplációba mélyedő emberi alak és a táj poétikus kapcsolatáról elmélkednek, komolyan véve a fent említet vízió szó látomásos jelentését. A telep művészeti vezetőjének, Fürjesi Csabának Illatos kert című ironikus hangvételű tondóján a pöfögő, füstölgő, környezetet szennyező teherautó agresszív jelenléte megzavarja az előtérben kényelmesen pihenő férfi idilli magányát. Fürjesi másik festménye több szállal kötődik a festészeti tradícióhoz. Itt is a tondó firenzei reneszánszban elterjedt formátumához köti Manet Reggeli a szabadban című képének korhűre hangszerelt parafrázisát. Festményén a lágyan ívelő ceredi lankák ölelésében meztelen férfiak mellett felöltözött hölgyek csevegnek egy lepusztult Barkas nyújtotta háttérben. Cered megihleti az alkotókat. Többen új műformákkal is kísérleteznek. Fürjesi Sacra Claris című land-artos tájinstallációja a művésztelep kertjének egyik gyümölcsfáját övező, a szakrális tizenkettes számot megidéző mesterséges vakondtúrásaival, mintha egy a fa körül bűvös kört létrehozó, bajelhárító, mágikus nyaklánc lenne.

Ivana Sláviková hímzett tojásai, a tojás héját hímzett motívumokkal díszítő, meghökkentően eredeti alkotásai, visszahelyezve azokat keletkezésük helyszínére, a baromfiudvarba, e visszakerülés szokatlan kontextusával konceptuális tartalmakkal bírnak (Hogyan tanítsuk a csirkét művészetre sorozat). Krnács Ágota Föld és ég között, csak a világ kerek című munkájában a véges és a végtelen tér és a benne megjelenő ember viszonylatait elemzi. A falu körüli lágyan ívelő lankákon elterülő szántóföldeken és a tudatosan megválasztott horizont következtében a végtelent jelképező ég alatt játszó, fekvő, nejlonfóliát kifeszítő gyerekek alakja poétikus és filozofikus tartalmakkal telíti a sorozatot. Ivana Sláviková hímzett tojásai, a tojás héját hímzett motívumokkal díszítő, meghökkentően eredeti alkotásai, visszahelyezve azokat keletkezésük helyszínére, a baromfiudvarba, e visszakerülés szokatlan kontextusával konceptuális tartalmakkal bírnak (Hogyan tanítsuk a csirkét művészetre sorozat). Krnács Ágota Föld és ég között, csak a világ kerek című munkájában a véges és a végtelen tér és a benne megjelenő ember viszonylatait elemzi. A falu körüli lágyan ívelő lankákon elterülő szántóföldeken és a tudatosan megválasztott horizont következtében a végtelent  jelképező ég alatt játszó, fekvő, nejlonfóliát kifeszítő gyerekek alakja poétikus és filozofikus tartalmakkal telíti a sorozatot.

Ágota Krnács (H) Between earth and Sky only the World is Round, 2013. 30x42cm, Giclée print, 8 pieces series

Ágota Krnács (H) Föld és Ég között csak a Világ kerek, 2013. 30x42cm, Giclée print, 8 fotósorozat

Kun Cecília More Female Garden Gnome! című installációja humoros felszólításával széles körű interpretációs felületet nyit az alkotás értelmezőjének. Színes barackfanedv installációja a fa kérgének erezetébe applikált színes fonalaival erőteljesen expresszív festői felületek hoz létre. Metka Kavčič drót, üveg installációi segítségével az élettelen, kiszáradt fákból alakít új egységet, mintha az így létrejött alkotásai a természet újjászületésének szimbólumai lennének. Az organikus forma gombolyag új értelmezést kölcsönöz az egyébként haszontalanná vált, de így a további fennmaradás lehetőségét elnyert gyümölcsfának. Az Angliából érkezett Nina Mankin a barokk festészet főúri gyűjteményeit bemutató kabinetképek pandanjaként értelmezhető Hordozható emlékszekrénye egy már letűnt világnak állít nosztalgikus emlékhelyet. Az erdő titokzatos és fantasztikus kulisszája elé helyezett, a vidéki élet hétköznapi tárgyait felvonultató üveges szekrény, mint egy múzeumi tárló őrzi meg és fetisizálja az egyszerű eszközöket. cered_2013Hasonlóan a megőrzés, a konzerválás szándékával készíti el Köztéri emlékbefőtt applikációit is. Palik Eszter Tükör által… című videoinstallációján a sötét szobában terített asztal felett megjelenő ovális tükörben a külvilág képét jeleníti meg. Kint és bent, valóság és virtualitás izgatja fantáziáját. A kamera egy kukoricás közepén, mint egy áthatolhatatlan dzsungelben vagy növényi labirintusban körbe-körbe pásztáz. Kicsit elveszettnek érezzük magunkat. Nem látjuk a kivezető utat a sűrűből, erősítve ezzel bennünk a tükör által homályosan látás érzetét. Sánta László a kerti kerekes kutat teljesen átfestve, kiemeli azt eredeti funkciójából. Az így létrejött színes, dekoratív objektum teljesen új szerepet kapván, a kert díszeként, mágikus funkciójában térformáló tényezővé válik. Ez a játékos, átalakító kedv Sánta másik munkájánál még szembetűnőbben jelentkezik. A kerti út egyik kavicsból formált, prózaian hétköznapi és funkcionális kockájából némi festék segítségével Kacsakő válik, mely flaszterdarab, így átértelmezve rút kis kacsából a bizánci mozaikok színpompájára emlékeztető jelképpé válik. A kút – a kertnek, a humanizált környezetnek szimbolikus központja, amely összekötő szerepet tölt be a föld és az ég között, illetve vizének bősége révén életet adó szimbólum is – ihlette meg a holland Bruno van den Elshoutot. Szociologikus ihletésű, konceptuális felhangokat is megpendítő fotósorozatán a ceredieket látjuk saját kerti kútjuk mellett. A közvetlen hangulatot  érzékeltető sorozaton a település polgárai – a polgármester, bányász, háztartásbeli, nyugdíjas, munkanélküli, ápolónő, buszsofőr, mezőgazdasági munkás, bolti eladó, földrajztanár stb. – kezükben vödörrel, megszokott, fesztelen otthoni viseletükben jelennek meg. A fotók azt is jelzik, habár az életmód állandóan változik, bizonyos archaikus formák folyamatosan pusztulnak, illetve eltűnőfélben vannak a kútház – a kert életet adó köldökzsinórja – mégis megmaradt tradicionális formája mellett.

Jozef Suchoza (SK)- Yggdrasil III. 2013. interactiv enviroment

Jozef Suchoza (SK)- Yggdrasil III. 2013. interactive environment

A kulturális emlékezés sokszínűségének egyik példája Jozef Suchoža Yggdrasil című performansza, amely a germán, skandináv mitológia világából vette ihlető forrását. A koronájával az égbe nyúló és gyökereivel az alvilágba kapaszkodó, gyógyító erejű gyümölcsöket termő kőrisfa mitikus képe a kortárs értelmezés számára is nyújt inspiráló lehetőségeket. Szemethy Orsi installációi számára a temetőkertet választotta. Antropomorf alakú fabábui, melyet a festés csontvázra emlékeztető formában továbbértelmez, a világ zajától elzárkózó, csendes ceredi temetőkert síremlékein kapnak új jelentést. A szögletes sírköveken elhelyezett göcsörtös fétisek meghökkentő jelenlétükkel a barokk vanitas csendéletek szellemiségét idézik fel.

Szemethy Imre színes tusfestményei, melyeken dekoratív, lehullott leveleket, virágszirmokat ábrázol, frízszerű elrendezésükkel az antik mozaikpadlók xenia csendéleteire emlékeztetnek minket. Az életet adó tőtől elválasztott levelek metamorfózisának lehetünk szemtanúi, felnagyítva a hófehér papír felületén új értelmet kapnak, amint szinte mozgó, lélegző lényekként elevenednek meg. A tizennyolc éves, s így már emberi léptékkel mérve is nagykorúvá vált Ceredi művésztelep évről évre bizonyítja, a különböző kultúrák átjárhatóságát és folytathatóságát. Egy rögzült hagyományokkal rendelkező, több szempontból zártnak tűnő kulturális közeg, a világ különböző országaiból érkező nyitott szellemű, fogékony alkotók számára milyen gazdag inspirációs lehetőségekkel bír, s a kortárs művészet eszközével továbbgondolásra serkentő, új értékek teremtésére képes. Ezt a gondolatot erősíti összművészeti karaktere is, hiszen a képzőművészeti programok mellett a színház, a zene, a tánc, és a film kortárs törekvései is rendszeresen megjelennek a telep záróeseményén. Ezek a produkciók nemcsak termékenyítő módon reflektálnak egymásra, de természetes magától értetődéssel illeszkednek be a kicsiny település mindennapjaiba. Így az ott élő közösség is magáénak vallja a telep értékeit, az ott született alkotásokat, nemcsak helyszínt, adott esetben modellt biztosítva a művészek számára, hanem bizonyos értelemben közreműködőként is részt vesz a teremtő folyamatban.

dr-natyi-robert

Dr. Nátyi Róbert művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

Galéria

TÁRGY=POZÍCIÓ – 2012

Művésztelep – 2012

targy-pozicio_projekt

A ceredi művésztelep kiállításai az évek során immár élő hagyománnyá váltak a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum éves kiállítási programjaiban. Akik rendszeres látogatói a múzeum képzőművészeti tárlatainak, emlékezhetnek arra, hogy a művésztelep résztvevőinek, vendégeinek kiállításai mindig valamilyen különleges, nem megszokott művészi élményt nyújtanak számunkra. A korábbi alkalmak során tanúi lehettünk az alkotók sokrétű munkájának; a hagyományos grafikai és festészeti eljárásoktól a „talált tárgy” újraértelmezéséig s az objekt-ig, a land arttól, a nagyméretű alkotások nyilvános, happeningszerű, helyszíni létrehozásától, a részletekben rejlő szépségek felfedezéséig. A közösség előző kiállítása új, évekre meghatározó távlatokat és alkotói programot nyitott meg a részt vevő művészek számára. A „Tisztaszoba” című, tematikus bemutatkozás már szinte teljes egészében a telepnek otthont adó Cered község hagyományait értelmezte újra, elsődlegesen a fotó nyújtotta lehetőségek segítségével. Az alkotók már régóta törekedtek s ma is törekednek arra, hogy minél intenzívebb kapcsolatot létesítsenek a település lakóival, a művésztelep rendszeres alkalmakat biztosít mindkét fél számára egymás munkájának, hétköznapjainak és ünnepeinek megismerésére. Napjainkra már a művésztelep fontos részévé vált a falu életének, őslakosok és vendégek kapcsolata egyre szorosabbá válik, s az alkotó művészek egyre inkább betekintést nyernek a helyi mindennapokba, szokásokba, hagyományokba, minden évben néhány napig együtt élve a helyiekkel. Ehhez kapcsolódik a művésztelepen dolgozó alkotók által készített film is, amely egy, ősi hiedelmeket idézőjelbe tévő, tulajdonképpen nem létező medvelegendát dolgoz fel, amely akár részét is képezhette volna a falu hagyományainak. 

targy-pozicio_fokepszoke_erika_02_15

Szöke Erika (H) Tárgy=Pozíció, 2012

Jelen kiállítás a 2012. augusztus 1–7. között megrendezett ceredi művésztelep által inspirált alkotásokat mutatja be. Hasonlóan a korábbiakhoz, az alkotás folyamatát és az elkészült művek tematikáját a falu hagyományai, tárgyi és szellemi kincsei határozták meg. Ahogy a kiállítás plakátján is áll: „A koncepció azt a kérdést járja körül, hogy a viszonylagosan elszigetelt, de hagyományokban gazdag falu hogyan találkozik a különböző országokból érkezett kortárs művészekkel…”. E tárlat tematikája a faluban még fellelhető – már használaton kívüli, funkcióját elvesztett – régi eszközök, dísztárgyak, bútorok stb. műalkotássá alakítása, mely által ezek az elfeledett tárgyak új értelmet nyernek, új életre kelnek a kortárs művészet eszközeinek s az alkotók invenciójának segítségével. A tárgyak, eszközök, emlékek közé sorolódik maga a táj, a természeti környezet s a fák között vadhálószerűen összefűzött madzagra felaggatott száraz levelek nemcsak térbeli dekorációk, de önálló életre kelnek, hiszen minden szélfuvallatra táncolnak, hangot adnak ki, zörögnek, az erdőt szakrális hellyé változtatva. Elmélyülésre, a végtelenen való gondolkodásra kényszerítik a nézőt a nyugalmat és a természet erejét egyaránt érzékeltető, egymásba érve az élet folytonosságát sugalló tájrészletek.

targy-pozicio_fokepivana_slavikova_02_05

Iváná Sláviková (SK) Tárgy=Pozíció, 2012. hímzett szita

A leghétkönapibb tárgyak; egy asztalterítő, egy kékké változott szék is bírhat mágikus, nem e világi, szinte metafizikus hatással, ugyanúgy, ahogy a vég nélküli vörös anyaggal borított, végtelen nyugalmat sugárzó sírkereszt. A mindennapok emlékei – a klasszikus, színezett, férj-feleséget ábrázoló családi fotó, egy pohár vörösbor, a meleg tónusok két ember egymáshoz tartozását, az otthon meghitt melegét, a csendes, estig nyúló kártyázásra is maradó vendéget idézik. Ezt a meghittséget, az emlékezést erősíti fel az intim hangulatú megvilágítás, az apró, törékeny száraz virágcsokor. Mindezt mementóvá változtatja az asztalon kereszt alakba rendezett kártyalapok sora. Ez is lehet egy értelmezése a műnek, ha megismerjük az alkotás keletkezéstörténetét, abból azonban megtudhatjuk, hogy a férj tulajdonképpen hamiskártyás volt, az ő mementója a kereszt formába rendezett kártyalapok sora, a szőnyeg alá söpört lapok pedig azt a közeget jelzik, amely minderről nem is akar tudni semmit. Talány és szabad asszociáció jellemez sok más alkotást is, mint a szintén lírai emlékeket idéző, új kontextusba helyezett fotók, fotótöredékek sora, vagy az álomszerű, szinte túlvilági női portrét hordozó, kísértetiesen libbenő ágynemű a szövőszéken. A születés és elmúlás közti utat járja be a horgolt csipkés keszkenő, a folytonos fenyegetettséget jelző szekerce azonban mindig ott rejlik mögötte.

Martina Lackova (CZ) Tárgy=Pozíció, 2012. ezüst kanál, drypoint technika

A lírai gondolatiság mellett a kiállításban megjelenik a játékosság is. Az alkotók zöme továbbgondolta a régi tárgyak szerepét és új feladatokat adtak az eszközöknek. Így vált a régi cipzárak sorából fűző, apró eszközök kombinálásából csúzli, a szitából horgolt wayang árnyjáték, vagy a kis fali szekrénykéből az elektromosság diadalát francia nyelven hirdető, mókás villanyégővel dekorált titkos, barátságos szörnyeket rejtő szekreter. Álomvilág és praktikum, líra és humor egymást egészíti ezen a kiállításon, melynek közös keretét a tárgyakhoz, eszközökhöz, a falu természeti környezetéhez közelítő alkotók érzékenysége, értő humánuma alkotja, hiszen még a leghumorosabb újragondolása is egy féltve őrzött emléknek az alkotók tiszteletéről, megértéséről tanúskodik. A kiállító művészek az általuk feldolgozott kulturális emlékeket a szakralitás szintjére emelték, amelyet az egyes művek triptichonszerű, szinte oltárkép hatását keltő megfogalmazása jelzi. Ezzel tulajdonképpen meg is válaszoltuk a kiállítás szórólapján megfogalmazott kérdést: e tárgyak „mit váltanak ki a művészekből, hogyan gondolják tovább a kapott üzenetet, milyen alkotói válaszokat hoznak létre”. A telepen részt vevő alkotók számára, bár különböző kulturális gyökereken nevelkedtek s érkeztek Magyarországról, Szlovákiából, Csehországból, Németországból, Mexikóból, nem idegen ez a közeg, egy kicsi, nógrádi falu világa, annál is inkább, mert az alkotók többsége már évek óta visszatérő vendég. Számukra a telepen töltött napok s alkotással eltöltött idő lehetőséget nyújtott s nyújt egy már feledésbe merülő kultúrában történő megmártózásra s e kultúra kincseinek átmentésére számunkra, napjaink városban élő kiállításlátogatói számára. A tárgyak új életre keltése természetesen nem mehetett volna végbe anélkül, hogy tulajdonosaik, használóik ne bocsátották volna a művészek rendelkezésére azokat, így e kiállítás ismét hiteles bizonyítéka annak, hogy hagyomány és újítás, viszonylagos elszigeteltség és kortárs képzőművészet, egy falu lakossága és külföldi alkotóművészek az Emberként való gondolkodás mentén újra meg újra egymásra találnak.

Elhangzott a XVII. Ceredi Művésztelep kiállításának megnyitóján a salgótarjáni Dornyay Múzeumban 2013. január 22-én.

 

k-peak-ildiko

Ildikó Peák művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

 

Gallery

PROTOTÍPIA – 2011

Művésztelep – 2011

 

ivana-slavikova-slo-after-rs-201-18x15cmx110-pieces-installation-plasma-fire-metal

Ivana Slavikova (Slo) After RS. 2012. 18x15cm,x110 pieces, installation, plasma fire, metal

 

Kedves vendégeink,

szoke-erika-mamma-i-slo-2012-maratott-nyaklemez-42-x-30-cm

Szöke Erika, Mamma I. (Slo) 2012, milled plastic plate, 42 x 30 cm

nagy tisztelettel köszöntjük Önöket ebben az elvont térben, amely nagyszerű keretet ad a műtárgyak és csak azok szemlélésére a külvilág totális kizárásával: azaz, hogy a falakon ablakok nincsenek, amik egyfelől elvennék a művek elől a folyómétereket, valamint a művek ablakainak távlatát egy szokásosabb, bár szintén nagyon kedves távlattal meg-megzavarnák. Így a fölülről jövő fények adnak díjnyertes műtárgyszemlélőteret. Itt hangsúlyosan nem az egyes művek világaira irányulhat azonban figyelmünk kizárólag, lévén ez a műfajilag, műnemeiben és problémafölvetéseiben is tarka tárlat azért gyűlt itt össze, hogy közösséget jelentsen; az autonóm világok túlmutathatnak önmagukon. A vezérgondolat, ami egy csoportos – és tisztességes egyes figyelmek füzére által megnyithatatlan – kiállításon az indokát adja a művészek egyszerre történő megjelenésének, általában egy vagy néhány személy által kitalált ötlet, azaz tematikus csoportos kiállítás. Itt ne értsük félre mindezt a cím jelezte irányban: igaz ugyan, hogy a Prototípia, mint jelen esetre kitalált, új szó egy szellemi kihívás lehetőségét adta meg a résztvevőknek, azonban a ceredi művésztelep esetében nem célszerű azt gondolnunk, hogy megtudtunk valami kikerülhetetlent, pusztán ilyen absztrakciók mentén. Ez az új szó egyébiránt nem mást fed, mint hogy fotografikus kiindulásból készült, már más médiumokat is alkalmazó művek ezek, amelyek mindegyikének létezik prototípusa – a kiinduló fénykép –, azonban e sokszorosítható képekből egyedi művek teremtek. A sokszorosításhoz való ilyetén viszony mintegy inverze lesz a mechanikusan sokszorosított képeknek, talán ezért indokolt az új kifejezés.

szoke-erika-slo-mamma-iii-2012-maratott-nyaklemez-42-x-30-cm

Szöke Erika (Slo), Mamma III. 2012, maratott nyáklemez, 42 x 30 cm

Ami meglátásom szerint a valódi üzenete e kiállításnak, az a már általam említett akarat, hogy közösséget jelentsen. A posztkoloniális elméleteket meghaladva bár, de törve nem, fölfedezhetjük, hogy a centrum és a periféria értelmüket vesztették, illetve földrajzilag már kezd nem megragadható lenni, hogy valójában hol is vagyunk, hiszen a fizikai tér van háttérbe szorulóban. Mintha a Daniel Kehlmann által megírt valóságban volnánk, amely így szól: „Ez a képek, a ritmikus lárma és a misztikus révedezés kora az örök jelenben – a technika hatalma révén valóra vált vallási eszmény.” Vonatkozik ez akár egy olyan közösségi élményre, ahol valójában egyedül vagyunk – egy techno partiban például –, de főleg vonatkozik a magányában bolyongó emberre, vagyis kevésbé vonatkozik egy közösségre. A tér háttérbe szorul tehát, s annak rovására az emberi kapcsolatok hálózata lesz dominánssá. A leírások alapján úgy képzelhetjük el Ceredet, hogy messze az átmenő útvonalaktól, amik mentén az is közlekedik, akivel nem akarunk találkozni, a perifériák perifériáján meghallhatjuk a ritmikus lárma helyett a ritmikus létet. Itt több dologról van szó.

 

 

szoke-erika-slo-mamma-ii-2012-maratott-nyaklemez-42-x-30-cm

 Szöke Erika (Slo) , Mamma II. 2012, maratott nyáklemez, 42 x 30 cm

Zebegényben tapasztaltam, hogy ott, már túl a Visegrádi hegyeken, valahogyan nem hallatszik Budapest. Továbbmenve: Pécsett bármi történhet, azt sem hallani Budapesten. Berlin nagyon könnyedén figyel Moszkvára és minderről Amszterdamban hipp-hopp tudnak. Végül pedig ami a Gellérthegy déli oldalán zajlik, az sem mondható már belvárosinak. Valahogy a hegyek fogják és benyelik a civilizáció hullámait. Nemrég óta tudjuk, hogy a Föld egy kondenzátor, azaz régóta sejtette meg Tesla, bár csak a közelmúltban mérték meg a rezgésszámát, ez a Schumann-frekvencia. Ezt, amióta mesterségesen berezegtetik az űrhajósoknak, azóta nem hülyülnek meg. Lehet, hogy Cereden is – lévén bizonyára csekélyke ott az elektroszmog – hallhatóbb a Schumann-állandó; de az is lehet, hogy ott annyira nincs egyebet csinálni, csak egymásra figyelni, hogy ebben rejlik az ereje.

Tekintsék meg a szomszéd kiállítótérben a történelmi térképeken Ceredet! Ide-oda pakolgatták, amikor határokat huzigáltak. Vonzó. Ezelőtt tizenhét évvel leltek rá a hely varázsára az alapítók, és a hátrányok hátrányából azóta előnyt kovácsolnak. Az egymásra figyelés élménye nem okvetlenül üt át az itt bemutatott képeken, hiszen az az életnek szól, arról, hogy akár egész Európa elfér a Mammon háta mögötti faluban. Hol kicsi a világ?

Reggeltől estig.

 

Elhangzott a XVI. Ceredi Művésztelep kiállításmegnyitóján, a salgótarjáni Történeti Múzeumban, 2012. április 13-án

 

paksi-endre-lehel

Lehel Endre Paksi művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

Galéria

TISZTASZOBA – 2010

Művésztelep – 2010

 

Sara Berti (IT) Irén világa, 2010, projektor installáció

 

The Clean Room as a Work of Art

A 15. ceredi művésztelep tisztaszobái elvarázsolnak gazdagságukkal. De nem a szó hagyományos értelmében, hiszen nem varázslatos méretű kincsek felhalmozásáról van itt szó. Sokkal inkább azoknak a jelentésrétegeknek a gazdagságáról, amiket az itt látható művek magukban foglalnak.

Sánta László (H) Összegzés, 2010, installáció

Vehetjük először is önmagában a tisztaszobát. Ha rágondolunk, rögtön visszarepülünk a múlt mélyére. Abba a korba, amikor még eredeti funkciójukban éltek ezek a funkció nélküli helyiségek. Másodszor, ez az eredeti nemes hagyomány az évek során átalakult, a szobákat egyre inkább használatba vették, megtartva azonban a tiszta, átgondolt és egyszerű berendezési formát. Harmadik rétegként, a művésztelepre érkező alkotók ezekből a szobákból választhatták ki azokat a helyszíneket, ahol dolgozni akartak. Pontosabban szólva nem „ahol”, hanem „amin”. Hiszen nem pusztán a hely kellett nekik, hanem az a transzcendens erő, a szinte kézzelfoghatóan érezhető hagyomány, ami ezekben a szobákban megtestesült és fennmaradt. Ennek a történelmi súlyú nemes hagyománynak a megdolgozása történt a művésztelep napjai alatt. Az alkotók az itt és ide készített, ún. helyspecifikus installációkkal a teret saját művükké alakították. Negyedik rétegként pedig, a program végén két művészkolléga továbbalakította a művet, azzal, hogy lefotózták az elkészült szobákat. Ezzel az egyébként mozdíthatatlan művek mozdíthatóvá, kiállíthatóvá és más számára is élvezhetővé váltak. A kiállított fényképek tehát nem csupán fotóként, hanem dokumentumként is értelmezhetőek. Egy átalakult formában továbbélt hagyomány kortárs művészek általi feldolgozásának dokumentációjaként. Egyedülálló tehát a ceredi művésztelep 15. jubileumának programja és a végső művek is.

Kalmár István – Sinkó István (H) Tisztaszoba, 2010, festmény installáció

Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ma már önmagában az is egyedülálló, hogy egy művésztelep vagy bármilyen kulturális kezdeményezés megér tizenöt évet. Távol a főváros zajától vagy nagy művészeti központok sürgés-forgásától. Ez viszont nem elszakadást vagy kiesést jelent, hanem lehetőséget az elmélyült munkára, aminek, mint látjuk, megvan a jutalma is. A vidék csendje ösztönző és a művészek bátran éltek a lehetőséggel, ezzel is igazolva azoknak a várakozását és reményét, akik bizalmat adtak a kezdeményezésnek és akik anyagilag vagy más módon támogatták a programot. Az elmélyült munka tehát meghozta a gyümölcsét. Nincs is más hátra, mint, hogy immáron közösen takarítsuk be a termést, és együtt élvezzük tovább a műveket.

 

Zoltán Somhegyi művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gallery

 

VÁSZNAK- 2007

Művésztelep – 2007

 

Attila Bobály (H) Woman from Cered, 2007, 215 × 215 × 80 cm, oak wood, canvas,

Attila Bobály (H) Ceredi menyecske, 2007, 215 × 215 × 80 cm, tölgyfa, vászon

Az a 19. századi kezdeményezés, mely a nagyvárosból, annak intézményesült és feszültségekkel teli művészeti életéből kivonuló, saját utakat kereső és kiépítő, a gondolatokat a hasonlóan gondolkodók közt tisztázni és továbbvinni kívánó művészek körében művésztelepek létesítéséhez vezetett szerte Európában és Amerikában, úgy tűnik, Magyarországon mélyre és messze hatón gyökeresedett meg. 2007 őszén Szentendrén kiállításon láthatók e művésztelepek ősének, a Barbizonba járó festők művei (köztük magyaroké is), ugyanott nagy tárlat mutatja be a magyar művészettörténet kiemelkedő egykori és ma is működő művésztelepeit. Ezzel egy időben kisebb kiállításokon láthatók a legújabb művésztelepek idei alkotásai (az élesdié és a nagykátaié Budapesten, a szolnokié, miskolcié, a sóvidékié a művésztelepeknek otthont adó városokban). Köztük van az idén 12. alkalommal összehívott Cered–Salgótarján Nemzetközi Művésztelepé.

 

Nagy Gábor György (H) The Money Bag, 2007, 140x70 cm acrylic on canvas

Nagy Gábor György (H) Pénzeszsák, 2007, 140×70 cm akril, vászon

A budapesti művészeti élet felől nézve elgondolkodtató a mai, javarészt nyári kivonulás a természetbe, a köztudatban gyakran szinte ismeretlen településekre, azok nyitott és befogadó közösségébe, ahol természet, közösség és művészet egymással kölcsönhatásban működik, közvetítők, magyarázat és értelmezés nélkül, egymás javára. Művészet és közönség sokat panaszolt elidegenedése, a távolság áthidalására hivatott látványos rendezvények helyett a természetes együttélés a legkülönfélébb típusú alkotómunka számára is problémátlan lehetőséget kínál. Kétségtelen, a művésztelepi alkotómunka szabadságával szemben egy kulturális központ szigorú értékrenddel, kialakult szabályok szerint működik. De szembetűnő benne a szabadság és az értékrend ellentéte, az értékfogalmak zártsága, idegenkedése a szabad, előre nem látható következményekkel járó alkotómunkával szemben. Azt hiszem, megérett az idő arra, hogy olykor egy-egy nagy, országos válogatás mutassa meg, méltó helyen, mi történik művésztelepeinken, hogy a művészetkritika megmerevedett fogalmai a művészethez magához közelebb kerüljenek.

 

 

A Nógrád megyei, Szlovákiával határos Cereden nyaranta szlovákiai és magyarországi valamint Magyarországról elszármazott és belga művészek találkoznak, s a művésztelepi ars poeticát évről évre színészek és filmesek is megfogalmazzák a képző- és iparművészek mellett. A művésztelepi szabadtéri Rönkszínház és Box galéria az érlelődő munkák nyilvánosságának terepei, az eredményeket pedig rendre bemutatja a Nógrádi Történeti Múzeum Salgótarjánban. Kérdezhetnénk: miért épp Cered? Mi van Cereden? Semmi és minden. A vissza-visszatérő művészek körében idén második alkalommal fogalmazódott meg közös program és téma. Tavaly ez a fa volt (Cered, 2006, katalógus, az Ars Longa Művészeti Egyesület kiadványa), az idén a vászon. Cereden bőven van mindkettőből, s a feladott témákra adott válaszok is sokfélék. Az idei 23 résztvevő munkáiból az alábbiakban azokat emelem ki, melyek egy gondolatmenetben összefoglalhatók. A festészet és a kép mai kedveltségét tekintve a vászon kapcsán rögtön a művésztelep festőteleppé válására gondolhatnánk.

Szepessy Béla (H) Fkuttering Cultural Terms, 2007, 210x160 cm mixed technique on canvas, detail

Szepessy Béla (H) Szállíngózó kultúrjavak, 2007, 210×160 cm vegyes technika, vászon – részlet

A ceredi művésztelepen azonban az alapítók közt olyan szenvedélyes festők vannak, akiknek köszönhetően ott már minden (ajtó, fal, bútor, tárgy vagy hulladék) be és ki van festve – a festészet nem újdonság, a vászon nem erre inspirált. A ceredi családok fiókos szekrényeiben őrzött régi háziszőttesek (sima vagy csíkos, „kockás” terítők, lepedők,  huzatok, a gyümölcsszedéshez használt hamvasok), hímzett ruhadarabok révén viszont mintha – kimondatlanul – a vászon és a kép összefüggésének eredetét keresnék vissza az alkotók, mintha erre az összefüggésre reflektálnának a művészek, ki-ki a maga módján. Nem csoda, hiszen az alig csíkozott vásznat önmagában is képnek látjuk a minimalizmus redukciója, a képfogalmat újrakereső eljárásai óta. Fürjesi Csaba Ceredi tónusok című kettősképe, két egyformának tűnő, mégis különböző, keretbe foglalt vászna ezt a kiindulópontot tisztán mutatja fel. A belga Emi de Graeve épít rá: sűrűsödő ritmussal strukturált, plasztikus, függesztett vásznat készít belőle, ami elé a textilcsíkok természetük szerint eső variációit lógatja be: szalagokat és drótokat. Az így többféleképpen megmozgatott sík mint autonóm műalkotás azt sugallja, a ceredi vásznak története nem befejezett; lényegük szerint – ami egykor a használhatóság volt – igénylik a velük való további foglalkozást. A születő művek az egykori háziipar termékeit éppúgy műalkotásként fogadják el, mint az ún. magas művészet tárgyait, de nyitottnak is tekintik olyan beavatkozásokhoz, melyek hasonlatosak a vásznaknak a kultúrából ismert feldolgozási-felhasználási módjaihoz. Ennek köszönhető a tárgyakra reflektáló művészi gondolat beépülése a tárgyba. Emi de Graeve függesztett sorozata részben zászlószerű. Ezt a lehetőséget másként fedezte fel Sánta László: terményzsákokból templomi, körmeneti zászlókhoz hasonló képeket készített, festett és applikált részletekkel, melyeken a falu és a művésztelep életének mindennapi tárgyai, elemei jelennek meg (egy-egy kútforma például vagy az Ars longa felirat), egyforma jelentőséggel, egyszerre szakralizálva őket és profanizálva a funkciót.

A vászonhoz kötődő képalkotó módszerek ősképe a vásznon megjelenő vera icon, Veronika kendője. Több ceredi  műben is benne rejlik, noha az nem festett kép, hanem Jézus arcának lenyomata volt. A mai művészi nyomatok általában nem vászonra készülnek, s az 1950–60-as évek testnyomatai óta a test is ritkán szerepel festőeszközként.

Kosziba Klaudia (SK) A Lake Likea Hundred, 2007, 160x170cm, acrylic on canvas

Kosziba Klaudia (SK) Egy tó mint száz,  2007, 160x170cm, akril, vászon

A ceredi vásznakra került nyomatok talán ezért különösek, többértelműek. Fürjesi Csaba hatalmas, a ceredi vásznak eltérő  tónusainak mintájára többféle színnyomással készült fejei korunk hősi és mindenfajta tárgyról visszaköszönő, populáris (fotóalapú, hitelesnek tekintett) ikonjainak változatai: kicsavart, groteszkké torzult testből tekint ki az azonosíthatatlan, rajz alapú linóleumnyomat-arc, mely épp általánossága, személyhez nem kötődő volta miatt a mi hiteles portrénk. (És a mi korunk ikonja a frottázs technikával előhívott, valójában hiányzó pénz is Nagy Gábor György Pénzeszsák című zsákvászon művén.) Az ikon igényével nem csak nyomatok készültek a vásznakra. Krnács Ágota diófapáccal, tussal gyors mozdulatokkal felrajzolt sorozata (Beszédes tekintetek) a reklámfotóknak a tökéletes emberek illúzióját keltő, mintát adó semlegességével szemben karakteres, érzelemteli arcokat mutat, melyek valódibbak a hitelesnek mondott fotóarcoknál. Ezeken az igaz kép és a művészi kép mint illúzió közti átmeneteken lép túl Kosziba Klaudia fogalmi és művészi képmegközelítése. Miközben látni engedi a szőttes struktúráját, minimális díszét vagy varrását (egy hagyományos kulturális gyakorlat eredményét), illúziót is kelt, mint a festett képek. A festett vászon illúziókeltő volta valósággá tárgyiasul vászonpalackból, vászonkésből, vászonkenyérből összeállított, vászon asztalterítőre helyezett csendéletén, amivel nemcsak a művészi illúzió hitelét, a vászon mindenható, mindenre képes, de egyúttal megkérdőjelezi realitásfogalmunkat. Akárcsak az Egy tó mint száz című művével, melyen egyetlen kis forma sok ezer, egymásra torlódott, színes, hengerrel felvitt lenyomata a tenger illúzióját kelti, de az előtte úszó, ugró, szalmával kitömött sárga vászonhal a realitásba viszi a nézőt. Ám onnan a gyermekjátékok eleven képzeletvilágába is. Kulturális hagyományok és hétköznapi festőeljárás együttes alkalmazásának művészi problematikája ezzel a művészet és a kulturális gyakorlat viszonyává lett, híven az alapanyaghoz, mely viszonyban a „magas” művészetet s a mindenfajta vizualitás illuzionizmusát szúrós iróniával kezeli az alkotó, hogy megragadhassa a kultúra lényegét: a humán (értelmi és érzelmi) képességek nyitott működését. A nem „magas művészeti” hivatkozások tudatos alkotómunkáról szólnak, és akár újabb kulturális gyakorlatra, egy antropológiai művészetfogalomra tett javaslatokként is értelmezhetők. Ha valóban így van, s ha a textil, a szőttes „emlékezete” is előhívható, ha megidézhetők egykori készítőik is, érthetővé és átélhetővé válnak a kevés hozzátétellel készült, értelmezett, jelentésüket visszakapott tárgyak is. A kendők Bobály Attila hatalmas faasszonyán, az ingek és ingvállak, dunnahuzatok a különböző installációkban.

Kun Cecília Aratóünnepe egy körre felfűzött, négy hímzett női ingvállból áll. Felfüggesztésének köszönhetően enyhe körforgásban látjuk a kompozíciót, akárcsak a balassagyarmati Réti Zoltán festményén a palóc táncosokat.

Emi de Graave (BE) Composition 2007, 180x170 cm canvas, wood, wire

Emi de Graave (BE) Kompozíció 2007, 180×170 cm vászon, fa, drót

A svédországi Rothman Lenke terítőre helyezett, hímzett, szalagokkal feldíszített férfiinge, körülvéve a menekülésre utaló kis bőrönddel és egy hajóablakból készített fotókkal, az egykor deportált, hazáját elhagyni kényszerült művész történelmi emlékezése. Jozef Suchoža egy vég vászonnal, a tekercs esztétikai minőségével is kiegészítette az Elsőáldozót megidéző ingváll és a belsejében két, adakozásra kész tenyérként (az Úr tenyereként) megmintázott kerámiakehely együttesét. A jelentésadás mint alkotás – művészi eljárás anélkül, hogy a műtárgyak számát szaporítanánk – korunk civilizációra és egyúttal a műtárggyá átminősített tárgyak eredeti funkciójára és kontextusára érzékeny művészetének egyik módszere. Ezzel élt Kun Cecília akkor is, amikor egy testformára kitömött dunnahuzatot keltett életre A dunna álma munkacímmel, vagy amikor – Kosziba Klaudiával és Krnács Ágotával együtt – a kajakformára kitömött derékalj tömésre szolgáló nyílását felülre helyezve – egy közkeletű szexuális utalással a nászágyra készített dunnát nőként antropomorfizálta (Szeméremkajak). Jozef Suchoža erre a nőművészeti (testfeltáró) témára egy különleges installációt készített: az ágyneműhuzat profán nyílásán át egy szentképre: Madonnára látni (Titkos ima).

Szentség és szentségtörés – az értelmezés a nézéstől, a nézés kultúrájától, nyitottságától is függ – kulcsa az alkotói nézőpontban keresendő, abban, hogy a rejtett kép (nyomat, ima), a másik vera icon, a Madonna-kép jelentése a leselkedés módjának profanitása ellenére vagy épp annak köszönhetően megőrződik, sőt megerősödik. A vásznat kitenni, varrni, kitömni, rá nyomni vagy festeni nem (feltétlenül) a művészethez, inkább a kultúrához, ennek múltjához köthető eljárások. Eredetileg használati céllal készültek a lepedők, huzatok, törülközők, ingek, közvetlenül testi funkciójuk volt, használatuk módja köznapi vagy ünnepi lehetett. A megdolgozott vásznakban a múlt (az őket szövő és hímző lányok és életük, a női lét) ugyanúgy benne van, mint – az alkotófolyamat eredményeként – a művészi reflexiók. Az eredmény ünnepi. A testtel és lélekkel megtöltött vásznak, installációk e humán tartalmak hitelét állítják – amit alapanyaguk, a házivászon is, másképpen, hordozott.

„Gondolkodj az érzékeiddel, érezz az elméddel!” – szól az idei Velencei Biennále mottója. A művészet történetét tekintve banális e felhívás, aktualitását azonban a ceredi művésztelep szó szerint igazolja: egy szekrényekbe-fiókokba zárt kultúra tudása nyílt ki és termékenyítette meg az alkotók gondolkodását. A világ véginek hitt kis falu és a nyárra odaköltöző vagy a vásznakat csak oda visszaküldő művészek miközben érzékenyen reagáltak egy kultúra tárgyaira s újraértelmezték, gazdagították a művészet, az érték fogalmát, a művészeti életben működő egyetemes igénnyel lélegeztek együtt. Bizonyítván – centrum és periféria megkülönböztetése helyett – a művészet szabadságának létét és jelentőségét.

 

Dr. Keserű Katalin művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

Galéria