VÁSZNAK- 2007

Művésztelep – 2007

 

Attila Bobály (H) Woman from Cered, 2007, 215 × 215 × 80 cm, oak wood, canvas,

Attila Bobály (H) Ceredi menyecske, 2007, 215 × 215 × 80 cm, tölgyfa, vászon

Az a 19. századi kezdeményezés, mely a nagyvárosból, annak intézményesült és feszültségekkel teli művészeti életéből kivonuló, saját utakat kereső és kiépítő, a gondolatokat a hasonlóan gondolkodók közt tisztázni és továbbvinni kívánó művészek körében művésztelepek létesítéséhez vezetett szerte Európában és Amerikában, úgy tűnik, Magyarországon mélyre és messze hatón gyökeresedett meg. 2007 őszén Szentendrén kiállításon láthatók e művésztelepek ősének, a Barbizonba járó festők művei (köztük magyaroké is), ugyanott nagy tárlat mutatja be a magyar művészettörténet kiemelkedő egykori és ma is működő művésztelepeit. Ezzel egy időben kisebb kiállításokon láthatók a legújabb művésztelepek idei alkotásai (az élesdié és a nagykátaié Budapesten, a szolnokié, miskolcié, a sóvidékié a művésztelepeknek otthont adó városokban). Köztük van az idén 12. alkalommal összehívott Cered–Salgótarján Nemzetközi Művésztelepé.

 

Nagy Gábor György (H) The Money Bag, 2007, 140x70 cm acrylic on canvas

Nagy Gábor György (H) Pénzeszsák, 2007, 140×70 cm akril, vászon

A budapesti művészeti élet felől nézve elgondolkodtató a mai, javarészt nyári kivonulás a természetbe, a köztudatban gyakran szinte ismeretlen településekre, azok nyitott és befogadó közösségébe, ahol természet, közösség és művészet egymással kölcsönhatásban működik, közvetítők, magyarázat és értelmezés nélkül, egymás javára. Művészet és közönség sokat panaszolt elidegenedése, a távolság áthidalására hivatott látványos rendezvények helyett a természetes együttélés a legkülönfélébb típusú alkotómunka számára is problémátlan lehetőséget kínál. Kétségtelen, a művésztelepi alkotómunka szabadságával szemben egy kulturális központ szigorú értékrenddel, kialakult szabályok szerint működik. De szembetűnő benne a szabadság és az értékrend ellentéte, az értékfogalmak zártsága, idegenkedése a szabad, előre nem látható következményekkel járó alkotómunkával szemben. Azt hiszem, megérett az idő arra, hogy olykor egy-egy nagy, országos válogatás mutassa meg, méltó helyen, mi történik művésztelepeinken, hogy a művészetkritika megmerevedett fogalmai a művészethez magához közelebb kerüljenek.

 

 

A Nógrád megyei, Szlovákiával határos Cereden nyaranta szlovákiai és magyarországi valamint Magyarországról elszármazott és belga művészek találkoznak, s a művésztelepi ars poeticát évről évre színészek és filmesek is megfogalmazzák a képző- és iparművészek mellett. A művésztelepi szabadtéri Rönkszínház és Box galéria az érlelődő munkák nyilvánosságának terepei, az eredményeket pedig rendre bemutatja a Nógrádi Történeti Múzeum Salgótarjánban. Kérdezhetnénk: miért épp Cered? Mi van Cereden? Semmi és minden. A vissza-visszatérő művészek körében idén második alkalommal fogalmazódott meg közös program és téma. Tavaly ez a fa volt (Cered, 2006, katalógus, az Ars Longa Művészeti Egyesület kiadványa), az idén a vászon. Cereden bőven van mindkettőből, s a feladott témákra adott válaszok is sokfélék. Az idei 23 résztvevő munkáiból az alábbiakban azokat emelem ki, melyek egy gondolatmenetben összefoglalhatók. A festészet és a kép mai kedveltségét tekintve a vászon kapcsán rögtön a művésztelep festőteleppé válására gondolhatnánk.

Szepessy Béla (H) Fkuttering Cultural Terms, 2007, 210x160 cm mixed technique on canvas, detail

Szepessy Béla (H) Szállíngózó kultúrjavak, 2007, 210×160 cm vegyes technika, vászon – részlet

A ceredi művésztelepen azonban az alapítók közt olyan szenvedélyes festők vannak, akiknek köszönhetően ott már minden (ajtó, fal, bútor, tárgy vagy hulladék) be és ki van festve – a festészet nem újdonság, a vászon nem erre inspirált. A ceredi családok fiókos szekrényeiben őrzött régi háziszőttesek (sima vagy csíkos, „kockás” terítők, lepedők,  huzatok, a gyümölcsszedéshez használt hamvasok), hímzett ruhadarabok révén viszont mintha – kimondatlanul – a vászon és a kép összefüggésének eredetét keresnék vissza az alkotók, mintha erre az összefüggésre reflektálnának a művészek, ki-ki a maga módján. Nem csoda, hiszen az alig csíkozott vásznat önmagában is képnek látjuk a minimalizmus redukciója, a képfogalmat újrakereső eljárásai óta. Fürjesi Csaba Ceredi tónusok című kettősképe, két egyformának tűnő, mégis különböző, keretbe foglalt vászna ezt a kiindulópontot tisztán mutatja fel. A belga Emi de Graeve épít rá: sűrűsödő ritmussal strukturált, plasztikus, függesztett vásznat készít belőle, ami elé a textilcsíkok természetük szerint eső variációit lógatja be: szalagokat és drótokat. Az így többféleképpen megmozgatott sík mint autonóm műalkotás azt sugallja, a ceredi vásznak története nem befejezett; lényegük szerint – ami egykor a használhatóság volt – igénylik a velük való további foglalkozást. A születő művek az egykori háziipar termékeit éppúgy műalkotásként fogadják el, mint az ún. magas művészet tárgyait, de nyitottnak is tekintik olyan beavatkozásokhoz, melyek hasonlatosak a vásznaknak a kultúrából ismert feldolgozási-felhasználási módjaihoz. Ennek köszönhető a tárgyakra reflektáló művészi gondolat beépülése a tárgyba. Emi de Graeve függesztett sorozata részben zászlószerű. Ezt a lehetőséget másként fedezte fel Sánta László: terményzsákokból templomi, körmeneti zászlókhoz hasonló képeket készített, festett és applikált részletekkel, melyeken a falu és a művésztelep életének mindennapi tárgyai, elemei jelennek meg (egy-egy kútforma például vagy az Ars longa felirat), egyforma jelentőséggel, egyszerre szakralizálva őket és profanizálva a funkciót.

A vászonhoz kötődő képalkotó módszerek ősképe a vásznon megjelenő vera icon, Veronika kendője. Több ceredi  műben is benne rejlik, noha az nem festett kép, hanem Jézus arcának lenyomata volt. A mai művészi nyomatok általában nem vászonra készülnek, s az 1950–60-as évek testnyomatai óta a test is ritkán szerepel festőeszközként.

Kosziba Klaudia (SK) A Lake Likea Hundred, 2007, 160x170cm, acrylic on canvas

Kosziba Klaudia (SK) Egy tó mint száz,  2007, 160x170cm, akril, vászon

A ceredi vásznakra került nyomatok talán ezért különösek, többértelműek. Fürjesi Csaba hatalmas, a ceredi vásznak eltérő  tónusainak mintájára többféle színnyomással készült fejei korunk hősi és mindenfajta tárgyról visszaköszönő, populáris (fotóalapú, hitelesnek tekintett) ikonjainak változatai: kicsavart, groteszkké torzult testből tekint ki az azonosíthatatlan, rajz alapú linóleumnyomat-arc, mely épp általánossága, személyhez nem kötődő volta miatt a mi hiteles portrénk. (És a mi korunk ikonja a frottázs technikával előhívott, valójában hiányzó pénz is Nagy Gábor György Pénzeszsák című zsákvászon művén.) Az ikon igényével nem csak nyomatok készültek a vásznakra. Krnács Ágota diófapáccal, tussal gyors mozdulatokkal felrajzolt sorozata (Beszédes tekintetek) a reklámfotóknak a tökéletes emberek illúzióját keltő, mintát adó semlegességével szemben karakteres, érzelemteli arcokat mutat, melyek valódibbak a hitelesnek mondott fotóarcoknál. Ezeken az igaz kép és a művészi kép mint illúzió közti átmeneteken lép túl Kosziba Klaudia fogalmi és művészi képmegközelítése. Miközben látni engedi a szőttes struktúráját, minimális díszét vagy varrását (egy hagyományos kulturális gyakorlat eredményét), illúziót is kelt, mint a festett képek. A festett vászon illúziókeltő volta valósággá tárgyiasul vászonpalackból, vászonkésből, vászonkenyérből összeállított, vászon asztalterítőre helyezett csendéletén, amivel nemcsak a művészi illúzió hitelét, a vászon mindenható, mindenre képes, de egyúttal megkérdőjelezi realitásfogalmunkat. Akárcsak az Egy tó mint száz című művével, melyen egyetlen kis forma sok ezer, egymásra torlódott, színes, hengerrel felvitt lenyomata a tenger illúzióját kelti, de az előtte úszó, ugró, szalmával kitömött sárga vászonhal a realitásba viszi a nézőt. Ám onnan a gyermekjátékok eleven képzeletvilágába is. Kulturális hagyományok és hétköznapi festőeljárás együttes alkalmazásának művészi problematikája ezzel a művészet és a kulturális gyakorlat viszonyává lett, híven az alapanyaghoz, mely viszonyban a „magas” művészetet s a mindenfajta vizualitás illuzionizmusát szúrós iróniával kezeli az alkotó, hogy megragadhassa a kultúra lényegét: a humán (értelmi és érzelmi) képességek nyitott működését. A nem „magas művészeti” hivatkozások tudatos alkotómunkáról szólnak, és akár újabb kulturális gyakorlatra, egy antropológiai művészetfogalomra tett javaslatokként is értelmezhetők. Ha valóban így van, s ha a textil, a szőttes „emlékezete” is előhívható, ha megidézhetők egykori készítőik is, érthetővé és átélhetővé válnak a kevés hozzátétellel készült, értelmezett, jelentésüket visszakapott tárgyak is. A kendők Bobály Attila hatalmas faasszonyán, az ingek és ingvállak, dunnahuzatok a különböző installációkban.

Kun Cecília Aratóünnepe egy körre felfűzött, négy hímzett női ingvállból áll. Felfüggesztésének köszönhetően enyhe körforgásban látjuk a kompozíciót, akárcsak a balassagyarmati Réti Zoltán festményén a palóc táncosokat.

Emi de Graave (BE) Composition 2007, 180x170 cm canvas, wood, wire

Emi de Graave (BE) Kompozíció 2007, 180×170 cm vászon, fa, drót

A svédországi Rothman Lenke terítőre helyezett, hímzett, szalagokkal feldíszített férfiinge, körülvéve a menekülésre utaló kis bőrönddel és egy hajóablakból készített fotókkal, az egykor deportált, hazáját elhagyni kényszerült művész történelmi emlékezése. Jozef Suchoža egy vég vászonnal, a tekercs esztétikai minőségével is kiegészítette az Elsőáldozót megidéző ingváll és a belsejében két, adakozásra kész tenyérként (az Úr tenyereként) megmintázott kerámiakehely együttesét. A jelentésadás mint alkotás – művészi eljárás anélkül, hogy a műtárgyak számát szaporítanánk – korunk civilizációra és egyúttal a műtárggyá átminősített tárgyak eredeti funkciójára és kontextusára érzékeny művészetének egyik módszere. Ezzel élt Kun Cecília akkor is, amikor egy testformára kitömött dunnahuzatot keltett életre A dunna álma munkacímmel, vagy amikor – Kosziba Klaudiával és Krnács Ágotával együtt – a kajakformára kitömött derékalj tömésre szolgáló nyílását felülre helyezve – egy közkeletű szexuális utalással a nászágyra készített dunnát nőként antropomorfizálta (Szeméremkajak). Jozef Suchoža erre a nőművészeti (testfeltáró) témára egy különleges installációt készített: az ágyneműhuzat profán nyílásán át egy szentképre: Madonnára látni (Titkos ima).

Szentség és szentségtörés – az értelmezés a nézéstől, a nézés kultúrájától, nyitottságától is függ – kulcsa az alkotói nézőpontban keresendő, abban, hogy a rejtett kép (nyomat, ima), a másik vera icon, a Madonna-kép jelentése a leselkedés módjának profanitása ellenére vagy épp annak köszönhetően megőrződik, sőt megerősödik. A vásznat kitenni, varrni, kitömni, rá nyomni vagy festeni nem (feltétlenül) a művészethez, inkább a kultúrához, ennek múltjához köthető eljárások. Eredetileg használati céllal készültek a lepedők, huzatok, törülközők, ingek, közvetlenül testi funkciójuk volt, használatuk módja köznapi vagy ünnepi lehetett. A megdolgozott vásznakban a múlt (az őket szövő és hímző lányok és életük, a női lét) ugyanúgy benne van, mint – az alkotófolyamat eredményeként – a művészi reflexiók. Az eredmény ünnepi. A testtel és lélekkel megtöltött vásznak, installációk e humán tartalmak hitelét állítják – amit alapanyaguk, a házivászon is, másképpen, hordozott.

„Gondolkodj az érzékeiddel, érezz az elméddel!” – szól az idei Velencei Biennále mottója. A művészet történetét tekintve banális e felhívás, aktualitását azonban a ceredi művésztelep szó szerint igazolja: egy szekrényekbe-fiókokba zárt kultúra tudása nyílt ki és termékenyítette meg az alkotók gondolkodását. A világ véginek hitt kis falu és a nyárra odaköltöző vagy a vásznakat csak oda visszaküldő művészek miközben érzékenyen reagáltak egy kultúra tárgyaira s újraértelmezték, gazdagították a művészet, az érték fogalmát, a művészeti életben működő egyetemes igénnyel lélegeztek együtt. Bizonyítván – centrum és periféria megkülönböztetése helyett – a művészet szabadságának létét és jelentőségét.

 

Dr. Keserű Katalin művészettörténész

 

 

 

 

 

 

 

Galéria

 

This post is also available in: angol